A vasárnapi, Budapest Honvéd elleni összecsapásra hangolva Esterházy Mártonnal, a Budafokon és Kispesten egyaránt megforduló korszakos csatárral beszélgettünk.
– 1976–1977-ben a Budafoki MTE-ben futballozott. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra, és melyek voltak a kedvenc pillanatai a Promontor utcában?
– 1975 októberében kerültem Budafokra. A III. Kerületi TVE-ben játszottam, 10 meccsen rúgtam 25 gólt, sokan kerestek – edzők, vezetők jártak a Kerület meccseire. Mészöly Kálmán volt akkoriban a Budafok edzője, és a vele történt beszélgetés után egyértelművé vált, hogy Budafokra igazolok – még úgy is, hogy ki kellett várnom 6 hónapot, mert a Kerület nem írta alá az átigazolólapot, ezért nem játszhattam a bajnoki meccseken. Végigcsináltam a téli alapozást, játszottam felkészülési meccseken, de csak 1976 áprilisában játszhattam az első bajnoki meccsemet a BMTE-ben.
– Sok ragyogó meccsünk volt az akkori nagyon erős NB II-ben. Olyan csapatokkal játszottunk, mint a Debrecen, a Pécs, a Dunaújváros, a BVSC vagy a Ganz Mávag… A hazai mérkőzéseinken 4-5 ezer néző volt, szinte mindig.
– Az egyik kedvenc meccsem a BVSC ellen volt a Promontor utcában 1976-ban. Egész héten ment az újságban az üzengetés, Mezey György, a BVSC edzője fogadkozott, hogy majd jól elverik a “nyugdíjas” Budafokot, tudniillik volt néhány tapasztalt játékosunk, de ők inkább voltak nagyon jó és rutinos labdarúgók, mintsem „nyuggerek”, őket egészítettük ki mi, fiatalok: Tóth Pisti, Králik és jómagam.
– Aztán jött a vasárnap, és jól elvertük a nagyképű, minket lenéző, indokolatlan sztárallűröket fitogtató BVSC-t. Dobesch Gyula bá’ a másnapi Sportban csak annyit nyilatkozott, hogy örül annak, hogy ilyen „nyugdíjas” csapata van, és sok szerencsét és még több edzést kívánt a BVSC-nek…
– Egy másik kedvenc meccsem a székesfehérvári MÁV Előre ellen volt, kicsit esős időben 5–1-re vertük őket. 4 gólt rúgtam, mindet akcióból…
–A Honvédban háromszor is megnyerte az élvonalbeli bajnokságot, majd onnan került ki külföldre. Pályafutására visszatekintve milyen jelentőséget tulajdonít a Honvédnak?
– A Honvéd volt a hazai együttesek közül a legjelentősebb csapatom. Itt lettem magyar válogatott, magyar bajnok háromszor, és a Honvédből kerültem ki külföldre profinak az AEK Athénhoz. Nagyon nagy nevek és egyéniségek közé kerültem: Tichy Lajos bá’ vezetőedző, Komora Imre vezető-menedzser-mindenes volt. Tóth Kálmánnal is újra találkoztam, igaz, akkor ő már masszőrként volt pótolhatatlan.
– A rengeteg ragyogó játékos… Pál, Pintér, Kozma, Gujdár, Kocsis Pista, Lukács Sanyi és persze a fiatalabb korosztály: Nagy Anti, Gyimesi Laci, Bodonyi Béci, Paróczai Sanyi, Varga Kacsa, Dajka Laci, Garaba Imi… 1980-ban 25 év után nyertünk mi bajnokságot – ami nem sikerült Sipos Ferencéknek, Kocsis Lajoséknak, az nekünk végre összejött.
– Mondtam is Nagy Antiéknak, hogy „ahhoz, hogy bajnokságot nyerjetek, le kellett igazolnotok engem”. Én ugyanis 1980 januárjában kerültem a Honvédhoz, elég kacskaringós úton… és rögtön, már az első évben bajnokok lettünk!
– Mire van szükségük a mai futballistáknak, hogy az utókor Önhöz hasonló ikonként emlékezzen vissza rájuk?
– Nem elég a tehetség. Munka, alázat, tisztesség, elhivatottság, megszállottság, sportszerűség kell, és még sorolhatnám… Ha ez mind megvan, akkor egy jó nagy adag szerencsére is szükség lesz.
